Az egész 1980-ban kezdődött, akkor került az Öregház a családba, tető nélkül, romosan. Elég rendhagyó volt akkoriban a szőlőhegyen egy romot venni, amikor boldog-boldogtalan a Balaton parton építkezett vad kalákákban. Egy évvel később a felújítás is lezajlott, és elkezdtek beköltözni az ilyen-olyan, csorba, kidobott régiségek a házba, amelyek ma is meghatározzák a hangulatát. A modernizációt egy cserépkályha képviselte, egyébként maradt minden úgy, ahogyan eleink megépítették.

A dűlő a világ vége után volt két megállóval, a kilencvenes évek elejéig víz és villany sem volt. Sőt, szőlő sem, a római kor óta szőlőműveléssel hasznosított területen a TSZ-nek sikerült kukoricát és búzát termelnie.

Aztán a rendszerváltozás előtt gazdák beültették ismét szőlővel a dűlőt, az Öregház előtt is. Először csak az ültetvény volt az övék, aztán a földet is megszerezték alá, így esett, hogy 1996-ban sikerült szinte az Öregház elé elkezdeni egy présház építését. A dolog megszűnt a világ mögött két megállóval létezni…

A következő mérföldkő 2016-ban következett, amikor sikerült megvenni az Öregház előtti, úgy húsz évre félbemaradt épületet. Járt hozzá egy privát dzsungel is, a hajdani szőlő, aminek a művelésével felhagytak, leroggyant támrendszer, a létező legvacakabb Olaszrizling klón, teraszosodva, fás betegségekkel verten…. Nehéz volt meglátni benne a szépet, de ha már belekeveredtünk, mint Pilátus a krédóba, hát csináljuk…

És elindult a rock and roll, ami azóta is tart: bozótirtás (már esőerdő viszonylatban is értékelhető terület szárad a lelkünkön), újratelepítés, Kisház befejezése, stb. Még nem látjuk a végét, de az új ültetvény ötödéves, végre ideje lenne szüretelni róla, és bort készíteni belőle, ezért vagyunk most itt.